Valencia

Blogot egészen biztosan nem azért nem írtam, mert nem volt rá időm, ezt mihamarabb leszögezném a félreértések elkerülése érdekében. Ez nem az a hely, ahol ne járna az elnyúzott munkásembernek 2-3 óra délutáni szieszta, és nem is az, ahol oly korán kellene kelni vagy feküdni. Inkább csak arról van szó, hogy egy ideig magam sem tudtam mit keresek ebben az idegen országban, városban megfelelő nyelvtudás vagy akárcsak bármilyen tudás hijján. Voltak otthon gyönyörű tervek, hogy én majd a Ráchelhez feljárok spanyolt tanulni (köszönöm a lehetőséget!, tényleg), mert annyira szorgalmas és előre tervező ember vagyok, aki nem szereti, ha meglepetések érik, nem lett sok belőle. Talán Bogláron egyszer Hola!-val köszöntünk egymásnak, nem mintha lebecsülném ezt a dolgot, mert igazán nagy hasznát vettem ennek a jól begyakrolt szócskának. Szóval az első hétre be kellett érnem a matador, paella, Fernando Alonso szókészlettel, talán ez volt az oka annak, hogy egy árva választ nem kaptam a rengeteg kiragasztott álláshirdetésre, leadott életrajzokra. Pedig volt mire reagálniuk az ibéreknek; lehettem volna, szakács vagy annak asszisztense, biztonsági őr, babysitter, öregsitter és még sok minden. Elég szomorú az a pillanat, amikor az ember magába száll és elkezd azon meditálni, mihez ért. Mikor kín keservesen megszületik a felismerés, hogy semmihez, akkor jön az ötlet, hogy mégis csak a fizikai erővel kellene valamit kezdeni, ergó idősek, gyerekek, részeg britek rendszabályozása képpen. Az igazi áttörést úgy a 7. nap hozta, mikor beiratkoztam a nyelviskolába. Az iskola vezetője röviden ismertette a tanfolyam menetét, meg hogy mennyi pénzt hagyjak ott náluk a lehető legrövidebb időn belül, majd állást ajánlott. Minden féle ráutaló magatartásom hiányában felkért hogy legyek angoltanár az iskolájában. Ez némi logikai zavart okozott nekem, mert az 5 perccel korábbi marketing szöveg azt is magában foglalta, hogy ezen az akadémián csak hivatátsos, egyetemet végzett oktatók vannak csakis így tudják fenntartani azt a magas szívonalat, amit megrendelőik elvárnak tőlük. És ennek valóban így kéne lennie, de akkor hogy fizetnék lakbért meg egyebeket. Szóval egyszerűen feltételes módba kell helyezni a fenti mondatot és minden a helyére kerül. Napokig azt gondoltam, hogy ez az incidens egy mély meghajlás nyelvtudásom nagysága előtt, mígnem alkalmam volt kihallgatni Caesare-t az bolognai illetőségű nyevtanárt egy addig számomra ismeretlen nyelven oktatni. Nem tudom elég jól megfogalmazni azt az akcentust, amit produkál. Elég annyi, hogy förtelem. Talán egy része, forró krumplit szájában tartó fogyatékos l enne képes még erre. Arra bizonyára jó volt a kémkedés, hogy átértékeljem a helyzetet, és minden nap áldjam főnökömet nyagylelkűségéért. Peterről a brit iskolatulajdonosról, azért illenék egy pár szót ejteni. Egyrészről nem ismeek embert, aki jobban utálná nála a briteket, bizonyíték err, hogy élete nagy részét franciaországban töltötte, ennek ellenére jó esélyekkel indulhatna az Év Arisztokrata Idiótája címért. Minden pillanatban a legszellemesebb, intelligensebb és lazább tag képében próbált tetszelegni. Néha, ahogy elhaladt a szobám (mondjk nem szoba, kvázi box, temporary workspace) előtt, megállt egy pillanatra, törzsével behajolt az ajtón, majd 2 másodpercnyi hatásszünet után (hüvelykujját finoman álla alá, mutatóujját felső ajkán pihentetve, távolba révedő tekintettel mélyen elgondolkodik ), tekintetét rámhelyezi, majd megszólal: Franz Liszt, erre én: igen, and Bartók, erre ő: Bela Bartok, majd mosolyogva távozik. Ehhez hasonló esetek napjában többször előfordultak, a főnökúr nem átallott nyelvórákat megszakítani egy szar poénért. Az iskola igazgatásában libanoni származású igencsak haevy on top barátnéja/élettársa, és 2 gyermeke segíti. Annan ellenére, hogy légkondicionált irodában, kényelmes székben ülve, kedves borderline idiótákkal dolgozom, a munka nem szűkölködik kihívásokban. Például elég nehéz feladat volt az első héten, angolul csak igen szerényen beszélő diákoknak az spanyol -angol fordításban segédkeznem, akár nevetséges is lehetett volna a helyzet, de valahogy mindig jól alakultak a dolgok és nem vált nyilvánvalóvá a nyelvtanításban való abszolút járatlanságom vagy egyáltalán spanyol analfabetizmusom. Szerencsére így volt ezzel tanárpajtásaim többsége is. Ők elég jó arc emberek voltak 1 ír, 2 brit, 1 kanadai, az olasz, 1 perui idénymunkás, ha tetszik feketézők. Ugyan megszereztem munkavállalási engedélyemet, erre a legkisebb mértékben sem voltak kivácsiak munkaadóim, ehhez képest Julcsa bejelentve, tisztán dolgozik 2 iráni éttermében a strandon , amiről gondolnánk, hogy a feketemunka melegágya a belvárosi nyelviskolához képest. És akkor a brancsból még én voltam a legsvájcibb, mert elmentem a fenébe a külvárosba a gyárépületek közé, ahova busz se jár engedélyt csináltatni kis naivan, hogy majd megünnepelhessem első adóeuróm államkasszába hullását, de úgy tűnik ez az esemény még várat magára. A bevándorlási hivatal egy fantasztikus intézmény, érezteti az európai úniós felsőbbrendűséget. Lószart mákostészta meg cukrászda Bécsben, sokkal nagyobb hozadéka a tagságnak, hogy nem kell órákat a tűző napon marokkói, kolumbiai és ukrán bevándorlókkal tölteni, éppen csak elegánsan besétál az ember és kétszer 10 perc alatt megkapja az okmányt, ami a fent említett társaságnak legalább 20szor ennyi időbe telik. De úgy tűnik mégis csak kivárják a dolgot, mert utcánkban 3, román tulajdonú, egymástől 20 méterre elhelyezkedű un. Puti club (kupleráj) van. Persze ezzel nincs semmi baj csak kicsit gusztustalannak tartottam azt a szokásukat, hogy a sokat látott kanapékat nap közben a utcára teszik ki szellőzni, és mindezt a város kellős közepén, mert nem akárhol lakunk mi, majdnem hogy a főtéren. Erről a hánytató gesztusról ittlétünk 2. hetében nagy szerencsénkre leszoktak.
Előző hétvégén a város német-osztrák-madirdispanyol tömegek szállták meg, ugyanis első ízben itt járt az F1, és ez nagyon lázba hozta az embereket. Engem csak abból a szempontból, hogy esetleg egy 3-4 napos alkalmi munka befigyelhet az esemény kapcsán, de végül nem lett belőle semmi. Én azt sose értettem mi jó van abban, hogy emberek forint tízezreket költenek belépőkre, hogy aztán 2 órán keresztül a versenypálya egy rövid szakaszát bambulják, mert ha a a fejükre állnak és pörögve hánynak, akkor se történik más azon a szakaszon körről körre, akkor meg nem jobb otthon, ha egyáltalán megnézni a versenyt a pihe puha ágyikóból esetleg nem 5000 forintos sörrel a kézben? Nade, azokat meg végképp nem értettem, akik egy dombról figyelik a versenyt, ahonnan a pálya egészen pontosan 4 méterét lehet belátni, illetve percenként 20 kobak feltűnésének örülni nagyon. Azt kell, hogy mondjam választ kaptam ezekre a kérdésekre, de egyáltalán nem megnyugtatókat. Ezek a megveszekedett őrültek csakis a hang miatt látogatnak ki a futamokra, semmi más nem érdekli őket, mint a nyíííííí, meg hogy a végtagjaikban érezzék a dübörgést. Mert azt nem lehet elvitatni ettől a sporttól (vagy mi), hogy a leghangosabb rendszeresen megtörténő jelenség a föld kerekén. Én 6 percnél nem bírtam tovább, egyrészről fizikailag fájt, másrészt a dombon ordító társaság se nagyon felemelő. Ez a hét a tahóság egyében telt a részemről. Ugye kezdve az imént felvázolt F1re kilátogatással, ez szerdára a La Tomatina nevű rendezvénybe torkollott. Ez az amiről a fókusz-aktív minden évben beszámol. Egy kis, Valencia melletti faluba 40ezer paraszt ellátogat, hogy másfél órán keresztül 150 tonna paradicsommal dobálják meg egymást, na ebben sikerült részt vennem és nem mondom, hogy nem élveztem egy percét se, de annyi biztos, nem mennék vissza 5-10 éven belül, illetve paradicsomot soha a kurva életben nem veszek majd magamhoz. A tömeg leírhatatlan volt, a 10ezres település központjába sűrűsödött, mondjuk összesen 10 utcába. Néha egészen ijesztő is volt a dolog, főleg mikor védekezésre képtelenül egy gumipapucs és vele együtt 1 deci savas lé csapódott az arcomba. A harc vége felé az utcákon 20 centi magasságban állt a juice, ami förtelmes szagokat eregetett magából. Nagyon sajnáltam azokat a japán lányokat, akik ezt a 90 percet kezüket a fejük elé helyezve a fal felé fordulva állták végig. Nem volt teljesen világos, miért jöttek el, de egy rossz szót se szóltak, büszkén állták ahogy a hátukba csapódnak a különféle meglepetések. Ez jutott utolsó Valenciai hetemre, hogy ilyen nagy élményekkel hagyjam el a várost. Holnap, vasárnap utazunk Oviedoba, hogy hétfőn megkezdjük szülészet-nőgyógyászat gyakorlatunkat. Azt majd meglátom lesz e mit mondani arról eeeeeeeeee

Hurrá, nyaralunk

Bizony igen rég láttam már ezt az oldalt. Kicsit furán is érzem magam, de remélem hamar meg fogom szokni az ittlétet. Ez a pár bemelegítő mondat kell ahhoz, hogy töviről hegyire el tudjam mesélni azt a két hetet, ami mögöttem van. Az elmúlt időszak legjelentősebb eseménye, hogy itt volt nálam Julcsa, akit utoljára 1 hónapja, hajnali fél 3-kor Barcelonában a Placa Catalunyán láttam. Ezt a találkozót is éjfélre időzítettük, hogy ne legyen olyan irtózatos az eltérés a két helyzet között. Egy sor dologgal persze nem tudtam mit kezdeni, így a 20 fokos hőmérsékletkülönbséggel, az esővel és azzal a ténnyel, hogy szöges ellentétben Spanyolország bármely poros falujával itt éjfél magasságában egy árva lélek nem volt az utcákon. Mondhatnám, hogy a dánok ebben a nyirkos szeles időben nem szeretnek kimozdulni, de akkor azt feltételezném, hogy az év 12 tizenharmadában otthon ücsörögnek a kandalló mellett ősi viking nótákat énekelgetve új hot-dog recepteken morfondírozgatva, csendben unalmasan, de...hmm nincs semmi de, lehet, hogy a dánok északi társaikhoz hasonlóan unalmasak. Azért ebben nem vagyok egészen biztos, nem merném kijelenteni 1 hónapot még adok nekik!

Julcsa érkezése másnapján el is indultunk Koppenhágába. Spórolás és persze a puszta érdeklődés miatt nem hostelben szálltunk meg, hanem csatlakoztunk a couchsurfing közösséghez és ezen keresztül kerestünk szállást magunknak. Ehhez a rendszerhez a föld számos, rengeteg, gyakorlatilag minden pontján fiatalok és idősek kapcsolódnak és a haverkodás és kultúracsere mellett szállást kínálnak az utazóknak. Persze szállást se feltétlen, van aki egy városnéző körúttal és a társasággal tud szolgálni. Az utazás előtt felvettük a kapcsolatot a leendő szállásadóinkkal, pontosabban 1 sráccal, aki csak 1 nyugodt éjszakát tudott biztosítani számunkra, azért ennek is nagyon tudtunk örülni. Megismerkedésünk pillanatától egyszerűen szakadtam a röhögéstől a srácon. A lejtmenet akkor kezdődött, mikor megkérdeztem mi történt a lábával ugyanis egy drabális gipsz éktelenkedett bal lábszárán. Rövid válasza kérdésemre csak annyi volt, hogy semmi, teljesen egészséges. Valószínűsítem, hogy furcsa grimaszaim késztették arra, hogy némi magyarázattal szolgáljon, erre a nem mindennapi problémára. Elmesélte, hogy ő egy humán kísérlet alanya, tesztelik, hogy a 3 hetes gipszviselés utáni izomzatcsökkenést mennyiben tudja helyreállítani a vizsgálat tárgyát képző proteinturmix. A gipszen, ebből adódó mozgáskorlátozottságon kívül elég nagy kellemetlenségeket kell elviselni annak, aki így akarja fenntartani magát, ugyanis hetente izombiopsziát végeznek rajta. Gyakorlatilag egy orvosi eszközzel kitépnek egy kis darabot a vádli izmából, hogy nyomon tudják követni a izom sorvadását, és ez nagyon fáj. Minthogy Thorbjørnnek ezek a kísérletek képzik az elsődleges kenyérkereseti lehetőséget volt még pár érdekes történet a tarsolyában. Ezért a 3 hetes mókáért kb. 300e forintot kap. Ha valakit érdekel ez a típusú munkalehetőség, akkor Dánia tárt karokkal várja. Nem emlékszem a weboldal pontos címére, de magyarul kisérletialany.hu lenne. Thorbjørn mellesleg Koppenhága egyik couchsurfing nagykövete, vagyis az egyik legaktívabb tag, kevésbé eufemizálva a dolgot egy monomániás őrült (jó féle), aki ideje túlnyomó részében a gép előtt ül és jellemzéseket ír vendégeiről, illetve az oldal fórumain érdeklődik mások vendégeinket átlagos cipőméretéről.

Thorbjørn, barátnéja és kis Fej

Segítségével találtunk rá következő vendéglátónkra, az 51 éves, meglepő módon kissé őrült, sajnálatos módon igen sikertelen bútor designerre. Cseppet sem forradalmi, közepesen csúnya, ellenben hasztalan alkotásaival megtömött szobában kaptunk 2 éjszakányi menedéket. Asztalán halmokban álltak az élete során kidolgozott, félig végrehajtott projektek dokumentációi, tervei. Vajon azért, hogy emlékeztessék őt a kudarcra vagy hogy újabb közepes ötleteket meríthessen belőlük, ki tudja!? Minden esetre neki is volt mesélni valója. Ha ki kellene emelnem 1-2 jelentősebb akcióját, akkor az Odensétől Stockholmig tartó gyalogtúrát, egy udvaribolond performanszot, és a home office bútoregyüttest említeném. Akkor most következzen a magyarázat: 1, a túrát fotókon dokumentálta és végül a svéd fővárosban egy kiállítás formájában mutatta be. Kisebb szépséghiba, hogy az akció 2 év alatt tucatnyi megszakítással tudta csak kivitelezni. 2, tervei szerint egy kiállító teremben csillogó zöld-lila maskarában, verseket ordítva állt volna napi sok órában. A múzeum vezetése nem fogadta el a műsort, ezért a projekt egy leánybúcsú keretében realizálódott. A menyasszonyt egy napig kísérgette a városban ismeretlenül. Célja az volt, hogy a lányt szembesítse döntése súlyával.

Jan, az udvari bolond

3, a home office egy nagyon praktikusnak szánt könnyű faszerkezetes papír falú doboz, melyben munka felületet alakított ki a mester. Olyan kis cégeknek tervezte, akik bármelyik pillanatban megváltoztathatják székhelyüket és ragaszkodnak a már jól bevált bútor együttesükhöz. Nagyon értelmetlen. Ezen kívül 8 éve könyvet ír, nem egyébre mint az univerzum megértésére törekszik munkájában. Jan egyébként vegan (tejet, húst, tojás nem fogyaszt, bőrből készült termékeket nem vásárol) illetve maximálisan környezetbarát életmódot folytat. Ez önmagában nagyon tiszteletre méltó, de büdös is. Egy fémfazékban tusol és az összegyűjtött vízzel önti le a wc-jét. aennek köszönhetően elég pikáns szagok áradtak a fürdőszobából. Alkalmazkodási készségem maxiumuma az volt, mikor kifejlesztettem azt a vizeletürítési módszer, ami nem jár a wc vizének veszedelmes felkavarásával. Ezt most nem részletezném.
Utolsó esténken részt vettünk egy Széder esti ünnepségen a helyi Lubavicsi közösség szervezésében. Gyakorlatilag ez egy ingyen vacsorával ért fel egyrészről azért, mert semmilyen más eddig tapasztalt széderhez nem hasonlított, másrészről, mert a ceremónia vége előtt, de szerencsés módon a főétel után (flódni lemaradt) haza kellett szaladnunk, hogy szállásadónkat még ébren találjuk. Nagyon kellemetlen késésbe erőltettük volna magunkat, ha nem történik meg velünk egy isteni csoda. Miután konstatáltuk, hogy a következő busz csak jó sokára érkezik stoppolásba fogtunk. Megkönnyebbülésünkre alig két perc után egy autó állt meg mellettünk és hazáig vitt minket. A csoda meg éppen az volt a történetben, hogy a Lubavicsiek karmai közül egy egyiptomi sofőr szabadított ki minket. Úgy tűnik változnak az idők...
Jaj, mikről beszélek én, a városról kéne, mert az elég fantasztikus, de nem fogok, mert inkább nézze mindenki meg magának. Ha meg arra jártok aakkor érdemes kis vonatúttal túlmenni Kappanhágón, meglátogatni Helsingört (Kronborgi kastély) és Humlebaeket, ahol a legfantasztikusabb múzeumot (Louisiana) találjátok majd.

Ilyen jól éreztük magunkat

A nagyvárosi túra után következett a jól megérdemelt kisvárosi ráérős lazsálás. Odense látnivalóival 1 nap alatt végeztünk is. Nagy büszkeséggel vittem el Julcsát Knut király sírjához, ahol a félhomályban próbáltam bemutatni a keresztcsontra mért kardszúrást, eléggé hittem benn, úgyhogy én láttam is. Ezen kívül biciklis túrát szerveztünk magunknak, kiállítást néztünk, de elég időt hagytunk a napfényes időben tejeskávé fogyasztásra is.

Ilyen szépeket láttunk

ööö global warming ööö

A napokban elkezdtem félni a klímaváltozástól. Eddig csak Al Gore próbált meggyőzni, hogy micsoda borzalmas folyamatok játszódnak le körülöttünk, miközben mi és kérődző háziállataink vidáman eregetjük ki magunkból a mérges gázokat. Lenyűgöző statisztika elemzések számolnak be arról, hogy ha az emberiség felhagyna a bab fogyasztásával, akkor 120 év alatt 1,4 %-kal csökkenne a föld átlaghőmérsékletének növekedése. Ezek a típusú adatok nem tudták felkelteni az érdeklődésem a probléma iránt. Azonban az utóbbi napok szüntelen napsütése és melege kínzó stresszt váltott ki belőlem. Mi más lehetne a bizonyíték a földünket fenyegető veszélyekre, mint a kellemes dán időjárás, ez az emberiség történetében páratlan esemény. Talán bizonyításra szorul az észrevételem, nesze nektek: a google kereső a "dán hideg" szóösszetételre 162.000 találatot adott ki, míg a "dán melegre" 173.000-t. Ha nem vigyázunk tovább nőhet a különbség. Mindenkinek azt ajánlom, hogy kerülje a hüvelyes zöldségeket! Ha ennyi nem lett volna elég, akkor jöjjön a mindent megdöntő érv. Ezek a dánok elkezdtek bort termelni, sőt a következő évektől a bortermelés fellendülését várják, hogy aztán, amikor az emberiség egyenlítőhöz közelebb eső része már kihalt, egy utolsót kocinthassanak az egészségünkre, még ilyet! Egyébként is megmosolyogtató az a gondolat, hogy vannak emberek, akik a hegyes völgyes dán vidék domboldalain éjt nappallá téve szuggerálják a maguk tucatnyi szőlőtőkéjét, hogy eresszenek hajtást, minek nyomán egy csípős kora téli napon pirospozsgás arccal az asztal alá fordulhassanak örömükben. Megint csak főhajtás jár a lankadatlan dán pozitivizmusnak!

Hulla hopp'

As we say at the forensic medicine people are not alive, people are still alive. Ezzel a gyönyörű mondattal üdvözölt minket a 2 méteres kétségtelenül viking ősöktől származó igazságügyi orvosszakértő bácsi, majd belökött a boncterembe, ahol már javában folyt a munka, kitermelve azokat a rég nem érzett szagokat, hangokat. A boncolás gusztustalansága szavakkal alig kifejezhető, inkább artikulálatlan hörgést, hányás imitáló hanghatásokkal tudnám bemutatni ezt a procedúrát. Senkinek nem ajánlom, hogy részt vegyen ilyesmiben különösen, ha orvosnak készül. Ugyanis ebben a hivatásban alapvetőnek tartom, hogy a terapeuta ne írtózzon az emberi testtől, épp ellenkezőleg tisztelje azt. Elvileg 4 héten keresztül kell átélnem ezeket a borzalmakat, de nem látom értelmét, hogy már ébredés után 1 órával elfolyósodott agyállományok szétcincálásának legyek szemtanúja, ezért csendesebb vizekre szeretnék evezni.
A borzalmak ellenére igen jó a hangulat az intézetben. A szerdai nap tűnik a legnyugodtabbnak, mert nem szól másról csak egy reggeltől jócskán a délelőttbe nyúló konferenciáról, ahol az intézet orvosai megosztják egymással aktuális problémáikat, megbeszélik a feladataikat. Mindezt friss péksütemények, kávé és minden jó társaságában. A fárasztó meeting után a professzor átkullog az asszisztensekhez további kávék elfogyasztására. Mikor ez a kő is lehull a válláról már el is jött a ebédidő, ez az a pont amikor a lélegzetvételnyi szünetet kihasználva le lehet lépni az intézetből. Annyi rosszat meséltem az igazságügyi orvostanról... ez cseppet se igazságos, ugyanis van itt pár igen érdekes és kevésbé hánytató dolog is. A tanszéken működik egy orvosi antropológiai intézet ( politikailag korrekt nekrofília) ahol több száz éves mumifikálódott dánokon végeznek különböző kutatásokat. Legutóbbi nagyobb ívű munkájuk a Leprosy in Medieval Denmark - A comprehensive analysis ( kb. A lepra átfogó elemzése a középkori Dániában) címet viseli. Igen élvezetes olvasmány.
A mai napon az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem IV. Knut dán király (1043-1086) újratemetésén az odensei katedrálisban. Erre az eseményre azért volt szükség, mert az intézet antropológusai, orvosai épp halála pontos körülményeit próbálják rekonstruálni. Ehhez pedig mindenképp szükség volt a sacrumára (keresztcsont), mert feltételezhetően 1086 július 10. napján egy mára már ismeretlen elkövető halálos, szúrt sebet ejtett rajta. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a támadó a királyi hasfal bal alsó szegletébe döfte kardját, ami áthaladva a beleken a keresztcsontban állt meg. Persze ez mind egyáltalán nem biztos, de szerencsére úgysem érdekel senkit - foglalta össze eredményeit a kutatást vezető Dr. Jesper L. Boldsen. A jelenetek és a szereplők valószínűtlensége miatt végig az volt az érzésem, mintha egy Lars von Trier filmbe cseppentem volna. Elég megmosolyogtató, amikor egy nyurga kicsit bolond vegyész, akinek a fő területe a kábítószerek kutatása, egy Mr. Bean ábrázatú nagyon zaklatott elméjű patológus, egy Ferenc József féle bajuszát pödrő igazságügyi orvosszakértő, a már említett antropológus egy 900 évvel ezelőtti halálesetről elmélkedik, anélkül, hogy bármi is alátámasztaná gondolataikat a témával kapcsolatban. Nagyon szeretem a dánokat!!!

Őfelsége

Szerdán végre egy kicsit turistának érezhettem magam. Ki is használtam ennek a státusznak minden előnyét. Turistaként ugyanis megszűnnek azok a kötöttségek, amiket az anyaország társadalma az emberre kényszerít, a vendéglátóktól meg aztán igazán elvárható, hogy hogy tolerálják az idegen minden ténykedését. Különösen akkor igaz ez, ha nagyon tisztelettudó és visszafogott dán honpolgárokról beszélünk.

Már egy ideje készültem erre a napra, ugyanis nem kisebb nagyság tett látogatást a gyermekkórházban, mint Őexcellenciája Joachim Holger Waldemar Christian, dán herceg. Ne gondoljátok, hogy egy egyszerű anális digitális vizsgálatra ugrott be Őfelsége. Hivatalos ügyben érkezett. Átadta azt a kórházi részleget, ahol tevékenykedem. És miért pont ezen a napon, miért nem, mikor megkezdődött a lázas munka? Hát ennek elég egyszerű oka van. A kórház névadója H. C. Andersen, aki ezen a napon csusszant ki édesanyja méhéből, éppen 193 éve és éppen ebben a csöppnyi kis városban. Ennek megfelelően a kórház dizájnja Andersen meséken alapul. Volt szerencsém nyomon követni a 2 szorgos dekoratőr munkáját, akik valami igazán szépet és színvonalasat alkottak.
A történethez hozzá tartozik, hogy engem senki nem hívott el a megnyitó ünnepségre, amit elsősorban a pezsgő szürcsölő dán arisztokráciának tartott a kórház felső vezetése. Mint később kiderült az orvosokat se nagyon hívták, tehát rajtam kívül azért volt pár arc, aki hasonló módon kommandózást választotta. Elég feltűnő volt, hogy a meghívó nélkül érkezetteknél rendszerint volt fényképezőgép, ezzel racionalizáltuk jelenlétünket, ha már nem akartuk elfogadni, hogy gonosz szabályszegők vagyunk. Az én esetemben volt talán a legegyértelműbb, hogy csak az önhipnózis kedvéért ragadtam gépet, ugyanis nullára lemerült akkukkal indultam el a koliból. Na jó 0,01-re lemerültekkel, így volt alkalmam a tömeg szélére sodródva hónaljak alatt között készítenem pár képet. A képeken többségén megfigyelhető a humán erőforrás menedzser felkarja. Gyönyörű beszédeket hallgattam végig, párat meg is könnyeztem. Ki gondolta volna, de büfé is volt ezen az eseményen. Jó kis tanulmányt lehetne írni a hívatlanok büfé-látogatási szokásaikról. Először félve egy kis piszkára felhúzott szendvicset vállalnak, majd a büféasztal látogatások számafél órán keresztül exponeniálisan nő, mígnem elérik azt az állapotot, amikor kétkézzel (ebből vagy megeszek ötvenet elv alapján) tolják a sütit, salátát, szendvicset és csak egy-egy büfi erejéig fordulnak el a megrakott tálaktól. Mindezt kisit árnyalva, hozzáértő módon, komor arccal tekintenek a jazz zenekar felé. Hogy milyen emberek vannak...!

búúli

Őexcellenciája Joachim Holger Waldemar Christian

Steffen Husby professzor bácsim

menedzsment

Képregény II.

( A Casa Milá homlokzata)

( A plafon, kizárólag oranikus minták, sehol egy egyenes vonal, ez utóbbi kapcsán látok némi párhuzamot a hazai kőműves irányzatokkal )

( linóleum)

( Casa Battló szerény nappalija és vendéglátóink)

(Casa Battló frontja)

(A kéményseprők álma)

(ott rosszalkodik a padkán)

(Güell park főbejárat)

(Ilyenkor nincs mit tenni- japóz)

Képregény

Első napunkat Gironában (ejtsd spanyolul: hirona, katalánul: zsiróna) töltöttük. Kedves kora középkori kisváros (80e lakos, 80 km-re Barcelonatól É-K irányban), székesegyházzal, zsidó negyeddel, a város kettészelő folyócskával.

(Mé dógoztassák azt a szegény embert?)

Második nap este vonatra szálltunk, hogy megtegyük a 80 ezer méteres távunkat. Kellemes útitársaink voltak, érdekes párosításban. Egy 79 éves New York-i művészettörténész nénit kísért egy szerb származású, az Egyesült Államokban építész diplomát szerzett, de Spanyolországban tevékenykedő egyiptológus, műgyűjtő, zongoravirtuóz, kiképző pilóta fotómodell. Ez mindegy is, a lényeg az, ami ez után következett.
A turista szezon első nagy hulláma rend szerint húsvét hetére esik. Mi éppen ebbe cseppentünk bele. Gyakorlatilag nincs olyan kép, amibe ne lógna bele minimum 8 japán nyugdíjas gázóraleolvasó. Természetesen ennél még rosszabb volt a helyzet a valóságban, mert sajnos nagyobb kivágást látok a szememmel, mint a gépem. A forgatag általában Barcelona fő sétálóutcáján, a Ramblas-on volt a legsűrűbb. Utazásunk végén itt mészároltam a 6. napra már nagyon idegesítővé vált utca mutatványosokat.


Közvetlen a zsidónegyed és az ókori! zsinagóga megtekintése után, életemben először láthattam egy nagypénteki körmenetet. Julcsával 2 spanyol urat sikerült kizökkentenünk az áhitatból, ezért többször tudomásunkra hozták (vállam lökdösésével, illetve Julcsa veséjére mért ütéssel), hogy nekünk bizony jó pár méterrel odébb kéne állnunk, mert így nem élvezhetik a helyszínt biztosító rendőrök látványát. A ceremónia nagyon érdekes volt. Nem használom a szép jelzőt, mert inkább ijesztő volt.





A következő képen látható 2 igen kifinomult teremtés történetét (nagyon jó, remek) meg kell, hogy osszam veletek. A spanyol rendőrség még nem vezette be azt a hazánkban már nagy sikerrel alkalmazott eszközt, ami meggátolja a lószar aszfaltra hullását (kosár a paci fenekén). Ezért, emelve az ünnep fényét a díszes lovagságot a katalón FKF emberei követik. Mikor a szar lehull, fürge kezek műanyagkosakarba seprik azt. Mivel ez bármikor megeshet, valamelyik takarítón mindig kesztyű kell, hogy legyen, márpedig kesztyűben csak a hómunkásuk cigiznek.


Egyik este egy igazi kis csodában volt részünk. Az árkádok alól ritmusos kopácsolás hangjai szűrődtek ki. Közelebb merészkedtünk... és milyen jól tettük. Egy táncos egy dobos és egy énekesnő igazi szenvedélyes flamenco estet rögtönzött az arra járóknak. Azon a pár francia balett előadáson kívül, amit a srácokkal a szakkörben tekintettünk meg, nem nagyon láttam még táncelőadást, de ez az első pillanattól magával ragadott.



Folytatás következik!

Hola!

Épp itt az ideje, hogy aki még nem volt Barcelonában elkezdjen repülőjegy után nézni. Nekem különösen nagy szerencsém volt ezzel az utazással, mert Julcsámmal jártuk be Katalónia fővárosát. Az egy hónapos nélkülözés után én személy szerint Bukaresttel is beértem volna, de nem bánom, hogy nem úgy alakult a dolog. Persze az ég világon nincs semmi kifogásom nincs a fent említett festői fővárossal szemben. Bizonyára van, ki szívének az a legkedvesebb.

Színvonalas szórakoztatásunkról nem kisebb nevek gondoskodtak, mint Antoni Gaudi, Pablo Picasso, Joan Miró. Még a pislogásnyi időket is bántam, amikor nem láthattam a mesésebbnél hihetetlenebb épületeket, szobrokat, grafikákat, festményeket, ezért a dánoktól ellesett módszer szerint a ki és felfordított felső szemhéjaimat egy szögbelövő segítségével homlokomhoz erősítettem. Az ilyen élvezeteknek busás ára van, ezt is megtanulhattam Barcelonában. Igen nagy sebességgel szállt el ez a hét, és búcsút kellett intenem a várostól, a meleg szikrázó napos jó időtől, de, ami a legfájóbb Julcsától is.

Biztos ismeritek azt a csalódott érzést vagy inkább nyomasztó értetlenséget, amikor egy tetszőleges helyről visszatértek a ferihegyi gyorsforgalmira, ilyenkor nem nagyon akarja elhinni az ember, hogy bizony nem is olyan régen erről az áldott helyről indult útjára. Valami ilyesmit éreztem a dániai landolásnál, mikor az ablakon kitekintve meddig a szem ellát fehér hótakaró fedte a vidéket. Félálomban azzal nyugtattam magam, hogy még magasan vagyunk és csak a felhőket látom, 10 másodperccel később ezt a naiv feltételezést megcáfolta a gép kegyetlen földhözvágása.

Most szeretném elmesélni a nagyon rafinált magyar legény történetét, aki túl akart járni európa eszén, de ahogy az lenni szokott a végén mégis csak ráb...ott. Kezdjük a probléma felvetésével (más néven mentegetőzés), tehát: pofátlanul drága a Ryanairnél bőröndöt feladni. Mit csinál ilyenkor a magyar ember? Egy kis méretű bőröndöt csurig pakol és felviszi az utastérbe. Ez így is lett. Spanyolországba menet a megengedett 10 kiló helyett 12,5-lel, sikeresen átrágtam magam a ryanair desken, nagyon elégedetten szálltam fel a gépre, tudván, hogy teljes nyugodtsággal ott szundít az a 7 mátyás a bankszámlámon. Visszaúton nem akartam kockáztatni, ezért a kabátzsebemet a következőkkel tömtem ki: 1 fényképezőgép objektív, 1 akku töltő + zsinór, 1 könyv, 2 ing. Ezen kívül derekam köré csavartam Julcsa egy pulcsiját, nyakamon lógattam a gépemet. A tervem az volt, hogy a bőrönd lemérése után, ezeket e holmikat mind visszapakolom eredeti helyükre. Elcseszett mikulásként, de kellő nyugodtsággal indultam a csekin felé. Felhelyeztem a tatyót a szalagra. Kereken 12 Kg-ot nyomott. A kedves spanyol földi kiszlgáló néni következő, hozzám intézett mondata már csak annyi volt, hogy forduljak meg, sétáljak el egy közel irodába, ahol a 22 eurós büntetést befizethetem, adios. A felkiáltójel után a táskám meg pörgött is a szalagon a gép belsejébe. Én meg kitömött zsebekkel egy újabb fél órát állhattam sorba, hogy eme kiváló ír cég bevételeit növeljem. Innen üzenek Dublini testvéreimnek, hogy: anyátok, 1500 Forintot így is megspóroltam.

Gironai és Barcelonai élményeket képriport formájában a közeljövőben ismertetem.

"Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)"

Dánia az Európai Unió talán legjobb gazdaságával büszkélkedhet. Ha csak ezzel próbálnánk megmagyarázni, hogy miért éppen a dánok a legelégedettebbek saját életükkel, környezetükkel akkor elég nehéz dolgunk lenne. Ritkán tapasztalni azt a pozitív életfelfogást, amit ebben a csöppnyi kis országban. Mi, ha nem az anyagi biztonság, jó levegő, nagyon finom tej kell a teljes boldogsághoz, mit tudnak ezek az emberek, amit mi nem? Az elmúlt napokban találtam meg a választ ezekre a kérdésekre: nem kell más mint iszonyatosan sok kompromisszum. A dánok vállalják, hogy viszonylag szerény ( a föld népességének felső 10%-a szerint ) életet élnek. A vállalás adók formájában valósul meg. A legtöbbet keresők (kb 1M Ft felett/hó) 63%-ot adnak le az államnak, feltételezésem szerint ez a népesség nem kis százalékát érinti. Az alacsonyabb bérű dolgozók ennél lényegesen kisebb mértékben járulnak hozzá az állami bevételekhez, de az adózási moráljuk is egészségesebb, mint kis honfitársainké. A befizetett rengeteg adóért az állam magas színvonalú közszolgáltatásokat biztosít. Az egészségügyi ellátás az állampolgárok számára nemhogy ingyenes, de ha egy diagnosztizált rákbeteg 2! héten belül nem kapja meg a megfelelő (legmodernebb) ellátást és egy másik országban kezdi meg kezeltetését az állam köteles ennek költségeit is állni. Minthogy ez nem állami érdek, gyors és nagyon hatékony ellátásban részesülnek az itteniek.
Talán még ez sem elég a boldogsághoz. Itt jön a speciálisan dán extrém pozitivista életfelfogás. Gyakorlatilag mindenben a nagyon jót ragadják meg, nem egyszer csúnyán átvágva magukat. Egy példán keresztül világítanám meg ezt a komponenst. Egy kedves dán kollégista társamat faggattam arról, hogy hol találok egy bizonyos boltot, készségesen elmagyarázta, merre kell elinduljak, hogy biztosan megtaláljam. Annyit kell tennem, hogy felmegyek itt mindjárt a koli melletti dombra, elfordulok jobbra megyek pár száz métert és meg is találom. Amikor kimondta a domb szót, nagyon elbizonytalanodtam, mert tudtam, hogy Dánia legmagasabb pontja nem több, mint 171 méter (http://en.wikipedia.org/wiki/M%C3%B8lleh%C3%B8j), ráadásul nagyon nem itt van. Amikor másnap reggel kiléptem a kollégium épületéből teljes zavarodottság lett úrrá rajtam. Látótávolságon belül a legnagyobb emelkedő az a 15 fokból álló lépcső volt, amin az imént lementem. A koli utcája a következő kereszteződésig, ahol el kellett fordulnom kis jóindulattal másfél métert emelkedett, elindultam hát és célba is értem. Azóta tudom, hogy nekem csak a csontjaim vastagok...
Ez a domb, hegy kérdés nagyon fájó lehet az ittenieknek, mert később is szóba került egy doktorbácsival, akitől azt kérdeztem, merre érdemes kirándulni a szigeten. Ő azonnal rávágta, hogy Faaborg környékére menjek túrázni, ahogy ő fogalmazta: Nature area with hills. Csak otthon ne felejtsem az oxigén palackot és a szöges túrabakancsomat.

cváj policáj

Már két hete vagyok itt és még mindig nincs biciklim, és ez borzasztó. Pedig azon túl, hogy bementem volna egy szaküzletbe és vettem volna, minden más lehetőséget megragadtam, hogy szerezzek egyet, de nem ment. Lehet, hogy végső elkeseredésemben a legegyszerűbb megoldást fogom választani! Tegnap volt egy jó másfél órás köröm a biciklivadászat kapcsán. A város egy igencsak perifériájára szorult aukciós házban árvereztek volna bicikliket potom összegekért ( max. 10e forintnyi korona), amelyeket a rendőrség lopott el azoktól a gonosz, bűnöző tulajdonosoktól, akik a nem arra kijelölt helyre tették le a bringájukat. Természetesen az árverés elmaradt, könnyes szemmel kullogtam haza.
Történt egy pár emlékezetes esemény a kórházban töltött időszak alatt, ezeket mindenképp meg szeretném osztani veletek. Ezek közül az egyik egy teljesen általános jelenség, mégpedig, hogy itt az ápoló személyzetnek ( orvos, ápoló, szoc. munkás stb.) fontos, amit a beteg mond, érdekük, hogy megértsék a panaszokat a betegség hátterét, ezzel megkönnyítve a beteg és saját maguk dolgát. Ennek érdekében úgynevezett "beszélgetést" folytatnak a betegekkel, nem kikérdezik őket, esetleg leordítják a fejüket, hanem erre tetemes időt szánva leülnek velük szemben és elbeszélgetnek. Abban az esetben, ha éppenséggel egy szomáliai vagy egyéb bevándorlóval van dolguk, egyszerűen csak begurítanak a szobába egy kamerás tv szerűséget, kis ethernet zsinórját bedugják a falba, pár gombnyomást követően egy fordító fejecskéje kerül a képernyőre és szükség szerint szólásra nyitja száját, ha a kommunikáció zavart szenvedne orvos és beteg közt. Szintén megfigyelhető, hogy a kezelő személyzet, bármilyen furcsa és idegen szokás is ez kedves és jóindulatú a betegekkel, sokkal inkább szolgáltatóként mintsem törvényszékként viselkednek. Nem kell bűnösnek érezniük magukat a betegeknek pusztán azért, mert a hasnyálmirigyük nem termeli meg a szükséges mennyiségű fehérjéket.
Nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis ott díszeleg egy papíron a kis aláírásom, amivel jóváhagyom, hogy egyes egyedül, szakmai tudásom birtokában megvizsgáltam egy újszülött csecsemőt. Ez nagyon jó érzés, olyan mintha számítana, hogy 5 évig tanultam valamit, illetve igazolja, hogy ez a tudás felhasználható a valóságban is. Kár, hogy ezt csak itt és most tapasztalhattam meg.

numá ájnc

Nem volt könnyű abból a szellemi mélységből feltápászkodni, amibe G. M. beszéde sodort. Kellett is hozzá pár nyugodt nap, hogy elfelejtsek mindent, ami azon az estén történt. Ezt az a tény nehezíti meg, hogy a hajnali 4 kor megkezdett, reggel 8-ig tartó pakolás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, minden napra jut valami, amit elhozhattam volna, ha nem vagyok májkómában. Sajnos messze nem ez volt a nap kudarca, mert dániai létem 7. (!) percében sikerült letiltanom a bankkártyámat. Olyan magabiztossággal ütöttem be háromszor a telefonom pin-kódját, lekezelő világfi mosollyal az arcomon, hogy még én voltam felháborodva. Ezt a pénzhiányt nagyon hamar meg kellett oldanom. Szerencsére Dániában nagyon jól működik a szervtranszplantációs donor-recipiens rendszer, így fél óra alatt sikerült túladnom az egyik vesémen. Ebből a pénzből meg tudtam vennem a vonatjegyemet. Nemaddiga! Ha az ember jót akar magának helyjegyet vesz, nem volt könnyű, de rászántam magam; 20 koronáért levágattam a kisujjamat, és percekkel később fejem körül cikázó wifi hullámok társaságában csodálhattam a dán mezőgazdaság lenyűgöző eredményeit. Ne ijedjetek meg, kisujjamat nem nagyon használtam eddig se, legfeljebb fülem zsiradékát próbáltam kicsalogatni a huncut kis járatból. Meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban érzem magam, nincs az az állandó nehézkes kéz zsebretétel, amikor kotrom az aprókat, sokkal kisebb az enter helyett ű hibaarány is. Mindenkinek ajánlom figyelmébe ezt a gyors és forradalmi változtatást.

Végül megérkeztem Odensebe. elég kedves kis városka. Majdnem, olyan, mint bármelyik 200ezres skandináv település; a maga kis makulátlan kinézetével, a hórihorgas szőkékkel, percre pontosan érkező, induló mindenféléjével együtt. De van valami, ami mégis különlegessé és szívemnek igazán kedvessé teszi. Ez nem más, mint a kutyaszar és a szemét. Ezek a kis szépséghibák emberivé teszik ezt a helyet. A kakák mellett nem érzem magam idegennek, így én is beleillek a képbe. Az utcán fonnyadozó ürülék nem engedi megteremni a tökéletesség látszatát, ezért az itteniek nem is nagyon törekednek elérni azt. Annyira remélem, hogy nem vet a sors Norvégiába, nagyon kellemetlenül érezném magam, mikor például orrot kéne fújnom. Koszosnak és aljasnak érezném magam, hiszen a XXI. század már rég nem a fikáról szól.
Itt meg tök természetes, hogy büdös a szobám, mert a francia, aki előttem lakta beteg módon szétdohányozta. Ezen túl minden teljesen remek, ami a szállást illeti. Van egy kis mosdóm, a fürdőt konyhát megosztom a folyósótársaimmal (lengyel, dán, olasz, észt, román, francia, litván). A kollégium egy tavas, hattyús, kacsás parkban van 15 perc sétára az egyetemi kórháztól. Oda rend szerint reggel 8re kell beténferegjek, hogy részt vegyek a dán nyelven folyó orvoskonferencián. A délután negyed 4-ig eltöltött időt kedves beteg olvasóim kedvéért nem részletezem, akiknek fontos a hála levélben vidáman kifejtem.

Első bejegyzésemet egy feladvánnyal zárnám. Mi látható a képen? Triviális megoldást nem fogadok el, eresszétek szabadjára fantáziátokat! A helyes megfejtők között egy Daim csokit sorsolok ki, amit április 2. hetében a bátyámtól vehet majd át a szerencsés-értelmes!