Képregény II.

( A Casa Milá homlokzata)

( A plafon, kizárólag oranikus minták, sehol egy egyenes vonal, ez utóbbi kapcsán látok némi párhuzamot a hazai kőműves irányzatokkal )

( linóleum)

( Casa Battló szerény nappalija és vendéglátóink)

(Casa Battló frontja)

(A kéményseprők álma)

(ott rosszalkodik a padkán)

(Güell park főbejárat)

(Ilyenkor nincs mit tenni- japóz)

Képregény

Első napunkat Gironában (ejtsd spanyolul: hirona, katalánul: zsiróna) töltöttük. Kedves kora középkori kisváros (80e lakos, 80 km-re Barcelonatól É-K irányban), székesegyházzal, zsidó negyeddel, a város kettészelő folyócskával.

(Mé dógoztassák azt a szegény embert?)

Második nap este vonatra szálltunk, hogy megtegyük a 80 ezer méteres távunkat. Kellemes útitársaink voltak, érdekes párosításban. Egy 79 éves New York-i művészettörténész nénit kísért egy szerb származású, az Egyesült Államokban építész diplomát szerzett, de Spanyolországban tevékenykedő egyiptológus, műgyűjtő, zongoravirtuóz, kiképző pilóta fotómodell. Ez mindegy is, a lényeg az, ami ez után következett.
A turista szezon első nagy hulláma rend szerint húsvét hetére esik. Mi éppen ebbe cseppentünk bele. Gyakorlatilag nincs olyan kép, amibe ne lógna bele minimum 8 japán nyugdíjas gázóraleolvasó. Természetesen ennél még rosszabb volt a helyzet a valóságban, mert sajnos nagyobb kivágást látok a szememmel, mint a gépem. A forgatag általában Barcelona fő sétálóutcáján, a Ramblas-on volt a legsűrűbb. Utazásunk végén itt mészároltam a 6. napra már nagyon idegesítővé vált utca mutatványosokat.


Közvetlen a zsidónegyed és az ókori! zsinagóga megtekintése után, életemben először láthattam egy nagypénteki körmenetet. Julcsával 2 spanyol urat sikerült kizökkentenünk az áhitatból, ezért többször tudomásunkra hozták (vállam lökdösésével, illetve Julcsa veséjére mért ütéssel), hogy nekünk bizony jó pár méterrel odébb kéne állnunk, mert így nem élvezhetik a helyszínt biztosító rendőrök látványát. A ceremónia nagyon érdekes volt. Nem használom a szép jelzőt, mert inkább ijesztő volt.





A következő képen látható 2 igen kifinomult teremtés történetét (nagyon jó, remek) meg kell, hogy osszam veletek. A spanyol rendőrség még nem vezette be azt a hazánkban már nagy sikerrel alkalmazott eszközt, ami meggátolja a lószar aszfaltra hullását (kosár a paci fenekén). Ezért, emelve az ünnep fényét a díszes lovagságot a katalón FKF emberei követik. Mikor a szar lehull, fürge kezek műanyagkosakarba seprik azt. Mivel ez bármikor megeshet, valamelyik takarítón mindig kesztyű kell, hogy legyen, márpedig kesztyűben csak a hómunkásuk cigiznek.


Egyik este egy igazi kis csodában volt részünk. Az árkádok alól ritmusos kopácsolás hangjai szűrődtek ki. Közelebb merészkedtünk... és milyen jól tettük. Egy táncos egy dobos és egy énekesnő igazi szenvedélyes flamenco estet rögtönzött az arra járóknak. Azon a pár francia balett előadáson kívül, amit a srácokkal a szakkörben tekintettünk meg, nem nagyon láttam még táncelőadást, de ez az első pillanattól magával ragadott.



Folytatás következik!

Hola!

Épp itt az ideje, hogy aki még nem volt Barcelonában elkezdjen repülőjegy után nézni. Nekem különösen nagy szerencsém volt ezzel az utazással, mert Julcsámmal jártuk be Katalónia fővárosát. Az egy hónapos nélkülözés után én személy szerint Bukaresttel is beértem volna, de nem bánom, hogy nem úgy alakult a dolog. Persze az ég világon nincs semmi kifogásom nincs a fent említett festői fővárossal szemben. Bizonyára van, ki szívének az a legkedvesebb.

Színvonalas szórakoztatásunkról nem kisebb nevek gondoskodtak, mint Antoni Gaudi, Pablo Picasso, Joan Miró. Még a pislogásnyi időket is bántam, amikor nem láthattam a mesésebbnél hihetetlenebb épületeket, szobrokat, grafikákat, festményeket, ezért a dánoktól ellesett módszer szerint a ki és felfordított felső szemhéjaimat egy szögbelövő segítségével homlokomhoz erősítettem. Az ilyen élvezeteknek busás ára van, ezt is megtanulhattam Barcelonában. Igen nagy sebességgel szállt el ez a hét, és búcsút kellett intenem a várostól, a meleg szikrázó napos jó időtől, de, ami a legfájóbb Julcsától is.

Biztos ismeritek azt a csalódott érzést vagy inkább nyomasztó értetlenséget, amikor egy tetszőleges helyről visszatértek a ferihegyi gyorsforgalmira, ilyenkor nem nagyon akarja elhinni az ember, hogy bizony nem is olyan régen erről az áldott helyről indult útjára. Valami ilyesmit éreztem a dániai landolásnál, mikor az ablakon kitekintve meddig a szem ellát fehér hótakaró fedte a vidéket. Félálomban azzal nyugtattam magam, hogy még magasan vagyunk és csak a felhőket látom, 10 másodperccel később ezt a naiv feltételezést megcáfolta a gép kegyetlen földhözvágása.

Most szeretném elmesélni a nagyon rafinált magyar legény történetét, aki túl akart járni európa eszén, de ahogy az lenni szokott a végén mégis csak ráb...ott. Kezdjük a probléma felvetésével (más néven mentegetőzés), tehát: pofátlanul drága a Ryanairnél bőröndöt feladni. Mit csinál ilyenkor a magyar ember? Egy kis méretű bőröndöt csurig pakol és felviszi az utastérbe. Ez így is lett. Spanyolországba menet a megengedett 10 kiló helyett 12,5-lel, sikeresen átrágtam magam a ryanair desken, nagyon elégedetten szálltam fel a gépre, tudván, hogy teljes nyugodtsággal ott szundít az a 7 mátyás a bankszámlámon. Visszaúton nem akartam kockáztatni, ezért a kabátzsebemet a következőkkel tömtem ki: 1 fényképezőgép objektív, 1 akku töltő + zsinór, 1 könyv, 2 ing. Ezen kívül derekam köré csavartam Julcsa egy pulcsiját, nyakamon lógattam a gépemet. A tervem az volt, hogy a bőrönd lemérése után, ezeket e holmikat mind visszapakolom eredeti helyükre. Elcseszett mikulásként, de kellő nyugodtsággal indultam a csekin felé. Felhelyeztem a tatyót a szalagra. Kereken 12 Kg-ot nyomott. A kedves spanyol földi kiszlgáló néni következő, hozzám intézett mondata már csak annyi volt, hogy forduljak meg, sétáljak el egy közel irodába, ahol a 22 eurós büntetést befizethetem, adios. A felkiáltójel után a táskám meg pörgött is a szalagon a gép belsejébe. Én meg kitömött zsebekkel egy újabb fél órát állhattam sorba, hogy eme kiváló ír cég bevételeit növeljem. Innen üzenek Dublini testvéreimnek, hogy: anyátok, 1500 Forintot így is megspóroltam.

Gironai és Barcelonai élményeket képriport formájában a közeljövőben ismertetem.

"Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)"

Dánia az Európai Unió talán legjobb gazdaságával büszkélkedhet. Ha csak ezzel próbálnánk megmagyarázni, hogy miért éppen a dánok a legelégedettebbek saját életükkel, környezetükkel akkor elég nehéz dolgunk lenne. Ritkán tapasztalni azt a pozitív életfelfogást, amit ebben a csöppnyi kis országban. Mi, ha nem az anyagi biztonság, jó levegő, nagyon finom tej kell a teljes boldogsághoz, mit tudnak ezek az emberek, amit mi nem? Az elmúlt napokban találtam meg a választ ezekre a kérdésekre: nem kell más mint iszonyatosan sok kompromisszum. A dánok vállalják, hogy viszonylag szerény ( a föld népességének felső 10%-a szerint ) életet élnek. A vállalás adók formájában valósul meg. A legtöbbet keresők (kb 1M Ft felett/hó) 63%-ot adnak le az államnak, feltételezésem szerint ez a népesség nem kis százalékát érinti. Az alacsonyabb bérű dolgozók ennél lényegesen kisebb mértékben járulnak hozzá az állami bevételekhez, de az adózási moráljuk is egészségesebb, mint kis honfitársainké. A befizetett rengeteg adóért az állam magas színvonalú közszolgáltatásokat biztosít. Az egészségügyi ellátás az állampolgárok számára nemhogy ingyenes, de ha egy diagnosztizált rákbeteg 2! héten belül nem kapja meg a megfelelő (legmodernebb) ellátást és egy másik országban kezdi meg kezeltetését az állam köteles ennek költségeit is állni. Minthogy ez nem állami érdek, gyors és nagyon hatékony ellátásban részesülnek az itteniek.
Talán még ez sem elég a boldogsághoz. Itt jön a speciálisan dán extrém pozitivista életfelfogás. Gyakorlatilag mindenben a nagyon jót ragadják meg, nem egyszer csúnyán átvágva magukat. Egy példán keresztül világítanám meg ezt a komponenst. Egy kedves dán kollégista társamat faggattam arról, hogy hol találok egy bizonyos boltot, készségesen elmagyarázta, merre kell elinduljak, hogy biztosan megtaláljam. Annyit kell tennem, hogy felmegyek itt mindjárt a koli melletti dombra, elfordulok jobbra megyek pár száz métert és meg is találom. Amikor kimondta a domb szót, nagyon elbizonytalanodtam, mert tudtam, hogy Dánia legmagasabb pontja nem több, mint 171 méter (http://en.wikipedia.org/wiki/M%C3%B8lleh%C3%B8j), ráadásul nagyon nem itt van. Amikor másnap reggel kiléptem a kollégium épületéből teljes zavarodottság lett úrrá rajtam. Látótávolságon belül a legnagyobb emelkedő az a 15 fokból álló lépcső volt, amin az imént lementem. A koli utcája a következő kereszteződésig, ahol el kellett fordulnom kis jóindulattal másfél métert emelkedett, elindultam hát és célba is értem. Azóta tudom, hogy nekem csak a csontjaim vastagok...
Ez a domb, hegy kérdés nagyon fájó lehet az ittenieknek, mert később is szóba került egy doktorbácsival, akitől azt kérdeztem, merre érdemes kirándulni a szigeten. Ő azonnal rávágta, hogy Faaborg környékére menjek túrázni, ahogy ő fogalmazta: Nature area with hills. Csak otthon ne felejtsem az oxigén palackot és a szöges túrabakancsomat.

cváj policáj

Már két hete vagyok itt és még mindig nincs biciklim, és ez borzasztó. Pedig azon túl, hogy bementem volna egy szaküzletbe és vettem volna, minden más lehetőséget megragadtam, hogy szerezzek egyet, de nem ment. Lehet, hogy végső elkeseredésemben a legegyszerűbb megoldást fogom választani! Tegnap volt egy jó másfél órás köröm a biciklivadászat kapcsán. A város egy igencsak perifériájára szorult aukciós házban árvereztek volna bicikliket potom összegekért ( max. 10e forintnyi korona), amelyeket a rendőrség lopott el azoktól a gonosz, bűnöző tulajdonosoktól, akik a nem arra kijelölt helyre tették le a bringájukat. Természetesen az árverés elmaradt, könnyes szemmel kullogtam haza.
Történt egy pár emlékezetes esemény a kórházban töltött időszak alatt, ezeket mindenképp meg szeretném osztani veletek. Ezek közül az egyik egy teljesen általános jelenség, mégpedig, hogy itt az ápoló személyzetnek ( orvos, ápoló, szoc. munkás stb.) fontos, amit a beteg mond, érdekük, hogy megértsék a panaszokat a betegség hátterét, ezzel megkönnyítve a beteg és saját maguk dolgát. Ennek érdekében úgynevezett "beszélgetést" folytatnak a betegekkel, nem kikérdezik őket, esetleg leordítják a fejüket, hanem erre tetemes időt szánva leülnek velük szemben és elbeszélgetnek. Abban az esetben, ha éppenséggel egy szomáliai vagy egyéb bevándorlóval van dolguk, egyszerűen csak begurítanak a szobába egy kamerás tv szerűséget, kis ethernet zsinórját bedugják a falba, pár gombnyomást követően egy fordító fejecskéje kerül a képernyőre és szükség szerint szólásra nyitja száját, ha a kommunikáció zavart szenvedne orvos és beteg közt. Szintén megfigyelhető, hogy a kezelő személyzet, bármilyen furcsa és idegen szokás is ez kedves és jóindulatú a betegekkel, sokkal inkább szolgáltatóként mintsem törvényszékként viselkednek. Nem kell bűnösnek érezniük magukat a betegeknek pusztán azért, mert a hasnyálmirigyük nem termeli meg a szükséges mennyiségű fehérjéket.
Nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis ott díszeleg egy papíron a kis aláírásom, amivel jóváhagyom, hogy egyes egyedül, szakmai tudásom birtokában megvizsgáltam egy újszülött csecsemőt. Ez nagyon jó érzés, olyan mintha számítana, hogy 5 évig tanultam valamit, illetve igazolja, hogy ez a tudás felhasználható a valóságban is. Kár, hogy ezt csak itt és most tapasztalhattam meg.

numá ájnc

Nem volt könnyű abból a szellemi mélységből feltápászkodni, amibe G. M. beszéde sodort. Kellett is hozzá pár nyugodt nap, hogy elfelejtsek mindent, ami azon az estén történt. Ezt az a tény nehezíti meg, hogy a hajnali 4 kor megkezdett, reggel 8-ig tartó pakolás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, minden napra jut valami, amit elhozhattam volna, ha nem vagyok májkómában. Sajnos messze nem ez volt a nap kudarca, mert dániai létem 7. (!) percében sikerült letiltanom a bankkártyámat. Olyan magabiztossággal ütöttem be háromszor a telefonom pin-kódját, lekezelő világfi mosollyal az arcomon, hogy még én voltam felháborodva. Ezt a pénzhiányt nagyon hamar meg kellett oldanom. Szerencsére Dániában nagyon jól működik a szervtranszplantációs donor-recipiens rendszer, így fél óra alatt sikerült túladnom az egyik vesémen. Ebből a pénzből meg tudtam vennem a vonatjegyemet. Nemaddiga! Ha az ember jót akar magának helyjegyet vesz, nem volt könnyű, de rászántam magam; 20 koronáért levágattam a kisujjamat, és percekkel később fejem körül cikázó wifi hullámok társaságában csodálhattam a dán mezőgazdaság lenyűgöző eredményeit. Ne ijedjetek meg, kisujjamat nem nagyon használtam eddig se, legfeljebb fülem zsiradékát próbáltam kicsalogatni a huncut kis járatból. Meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban érzem magam, nincs az az állandó nehézkes kéz zsebretétel, amikor kotrom az aprókat, sokkal kisebb az enter helyett ű hibaarány is. Mindenkinek ajánlom figyelmébe ezt a gyors és forradalmi változtatást.

Végül megérkeztem Odensebe. elég kedves kis városka. Majdnem, olyan, mint bármelyik 200ezres skandináv település; a maga kis makulátlan kinézetével, a hórihorgas szőkékkel, percre pontosan érkező, induló mindenféléjével együtt. De van valami, ami mégis különlegessé és szívemnek igazán kedvessé teszi. Ez nem más, mint a kutyaszar és a szemét. Ezek a kis szépséghibák emberivé teszik ezt a helyet. A kakák mellett nem érzem magam idegennek, így én is beleillek a képbe. Az utcán fonnyadozó ürülék nem engedi megteremni a tökéletesség látszatát, ezért az itteniek nem is nagyon törekednek elérni azt. Annyira remélem, hogy nem vet a sors Norvégiába, nagyon kellemetlenül érezném magam, mikor például orrot kéne fújnom. Koszosnak és aljasnak érezném magam, hiszen a XXI. század már rég nem a fikáról szól.
Itt meg tök természetes, hogy büdös a szobám, mert a francia, aki előttem lakta beteg módon szétdohányozta. Ezen túl minden teljesen remek, ami a szállást illeti. Van egy kis mosdóm, a fürdőt konyhát megosztom a folyósótársaimmal (lengyel, dán, olasz, észt, román, francia, litván). A kollégium egy tavas, hattyús, kacsás parkban van 15 perc sétára az egyetemi kórháztól. Oda rend szerint reggel 8re kell beténferegjek, hogy részt vegyek a dán nyelven folyó orvoskonferencián. A délután negyed 4-ig eltöltött időt kedves beteg olvasóim kedvéért nem részletezem, akiknek fontos a hála levélben vidáman kifejtem.

Első bejegyzésemet egy feladvánnyal zárnám. Mi látható a képen? Triviális megoldást nem fogadok el, eresszétek szabadjára fantáziátokat! A helyes megfejtők között egy Daim csokit sorsolok ki, amit április 2. hetében a bátyámtól vehet majd át a szerencsés-értelmes!