Blogot egészen biztosan nem azért nem írtam, mert nem volt rá időm, ezt mihamarabb leszögezném a félreértések elkerülése érdekében. Ez nem az a hely, ahol ne járna az elnyúzott munkásembernek 2-3 óra délutáni szieszta, és nem is az, ahol oly korán kellene kelni vagy feküdni. Inkább csak arról van szó, hogy egy ideig magam sem tudtam mit keresek ebben az idegen országban, városban megfelelő nyelvtudás vagy akárcsak bármilyen tudás hijján. Voltak otthon gyönyörű tervek, hogy én majd a Ráchelhez feljárok spanyolt tanulni (köszönöm a lehetőséget!, tényleg), mert annyira szorgalmas és előre tervező ember vagyok, aki nem szereti, ha meglepetések érik, nem lett sok belőle. Talán Bogláron egyszer Hola!-val köszöntünk egymásnak, nem mintha lebecsülném ezt a dolgot, mert igazán nagy hasznát vettem ennek a jól begyakrolt szócskának. Szóval az első hétre be kellett érnem a matador, paella, Fernando Alonso szókészlettel, talán ez volt az oka annak, hogy egy árva választ nem kaptam a rengeteg kiragasztott álláshirdetésre, leadott életrajzokra. Pedig volt mire reagálniuk az ibéreknek; lehettem volna, szakács vagy annak asszisztense, biztonsági őr, babysitter, öregsitter és még sok minden. Elég szomorú az a pillanat, amikor az ember magába száll és elkezd azon meditálni, mihez ért. Mikor kín keservesen megszületik a felismerés, hogy semmihez, akkor jön az ötlet, hogy mégis csak a fizikai erővel kellene valamit kezdeni, ergó idősek, gyerekek, részeg britek rendszabályozása képpen. Az igazi áttörést úgy a 7. nap hozta, mikor beiratkoztam a nyelviskolába. Az iskola vezetője röviden ismertette a tanfolyam menetét, meg hogy mennyi pénzt hagyjak ott náluk a lehető legrövidebb időn belül, majd állást ajánlott. Minden féle ráutaló magatartásom hiányában felkért hogy legyek angoltanár az iskolájában. Ez némi logikai zavart okozott nekem, mert az 5 perccel korábbi marketing szöveg azt is magában foglalta, hogy ezen az akadémián csak hivatátsos, egyetemet végzett oktatók vannak csakis így tudják fenntartani azt a magas szívonalat, amit megrendelőik elvárnak tőlük. És ennek valóban így kéne lennie, de akkor hogy fizetnék lakbért meg egyebeket. Szóval egyszerűen feltételes módba kell helyezni a fenti mondatot és minden a helyére kerül. Napokig azt gondoltam, hogy ez az incidens egy mély meghajlás nyelvtudásom nagysága előtt, mígnem alkalmam volt kihallgatni Caesare-t az bolognai illetőségű nyevtanárt egy addig számomra ismeretlen nyelven oktatni. Nem tudom elég jól megfogalmazni azt az akcentust, amit produkál. Elég annyi, hogy förtelem. Talán egy része, forró krumplit szájában tartó fogyatékos l enne képes még erre. Arra bizonyára jó volt a kémkedés, hogy átértékeljem a helyzetet, és minden nap áldjam főnökömet nyagylelkűségéért. Peterről a brit iskolatulajdonosról, azért illenék egy pár szót ejteni. Egyrészről nem ismeek embert, aki jobban utálná nála a briteket, bizonyíték err, hogy élete nagy részét franciaországban töltötte, ennek ellenére jó esélyekkel indulhatna az Év Arisztokrata Idiótája címért. Minden pillanatban a legszellemesebb, intelligensebb és lazább tag képében próbált tetszelegni. Néha, ahogy elhaladt a szobám (mondjk nem szoba, kvázi box, temporary workspace) előtt, megállt egy pillanatra, törzsével behajolt az ajtón, majd 2 másodpercnyi hatásszünet után (hüvelykujját finoman álla alá, mutatóujját felső ajkán pihentetve, távolba révedő tekintettel mélyen elgondolkodik ), tekintetét rámhelyezi, majd megszólal: Franz Liszt, erre én: igen, and Bartók, erre ő: Bela Bartok, majd mosolyogva távozik. Ehhez hasonló esetek napjában többször előfordultak, a főnökúr nem átallott nyelvórákat megszakítani egy szar poénért. Az iskola igazgatásában libanoni származású igencsak haevy on top barátnéja/élettársa, és 2 gyermeke segíti. Annan ellenére, hogy légkondicionált irodában, kényelmes székben ülve, kedves borderline idiótákkal dolgozom, a munka nem szűkölködik kihívásokban. Például elég nehéz feladat volt az első héten, angolul csak igen szerényen beszélő diákoknak az spanyol -angol fordításban segédkeznem, akár nevetséges is lehetett volna a helyzet, de valahogy mindig jól alakultak a dolgok és nem vált nyilvánvalóvá a nyelvtanításban való abszolút járatlanságom vagy egyáltalán spanyol analfabetizmusom. Szerencsére így volt ezzel tanárpajtásaim többsége is. Ők elég jó arc emberek voltak 1 ír, 2 brit, 1 kanadai, az olasz, 1 perui idénymunkás, ha tetszik feketézők. Ugyan megszereztem munkavállalási engedélyemet, erre a legkisebb mértékben sem voltak kivácsiak munkaadóim, ehhez képest Julcsa bejelentve, tisztán dolgozik 2 iráni éttermében a strandon , amiről gondolnánk, hogy a feketemunka melegágya a belvárosi nyelviskolához képest. És akkor a brancsból még én voltam a legsvájcibb, mert elmentem a fenébe a külvárosba a gyárépületek közé, ahova busz se jár engedélyt csináltatni kis naivan, hogy majd megünnepelhessem első adóeuróm államkasszába hullását, de úgy tűnik ez az esemény még várat magára. A bevándorlási hivatal egy fantasztikus intézmény, érezteti az európai úniós felsőbbrendűséget. Lószart mákostészta meg cukrászda Bécsben, sokkal nagyobb hozadéka a tagságnak, hogy nem kell órákat a tűző napon marokkói, kolumbiai és ukrán bevándorlókkal tölteni, éppen csak elegánsan besétál az ember és kétszer 10 perc alatt megkapja az okmányt, ami a fent említett társaságnak legalább 20szor ennyi időbe telik. De úgy tűnik mégis csak kivárják a dolgot, mert utcánkban 3, román tulajdonú, egymástől 20 méterre elhelyezkedű un. Puti club (kupleráj) van. Persze ezzel nincs semmi baj csak kicsit gusztustalannak tartottam azt a szokásukat, hogy a sokat látott kanapékat nap közben a utcára teszik ki szellőzni, és mindezt a város kellős közepén, mert nem akárhol lakunk mi, majdnem hogy a főtéren. Erről a hánytató gesztusról ittlétünk 2. hetében nagy szerencsénkre leszoktak.
Előző hétvégén a város német-osztrák-madirdispanyol tömegek szállták meg, ugyanis első ízben itt járt az F1, és ez nagyon lázba hozta az embereket. Engem csak abból a szempontból, hogy esetleg egy 3-4 napos alkalmi munka befigyelhet az esemény kapcsán, de végül nem lett belőle semmi. Én azt sose értettem mi jó van abban, hogy emberek forint tízezreket költenek belépőkre, hogy aztán 2 órán keresztül a versenypálya egy rövid szakaszát bambulják, mert ha a a fejükre állnak és pörögve hánynak, akkor se történik más azon a szakaszon körről körre, akkor meg nem jobb otthon, ha egyáltalán megnézni a versenyt a pihe puha ágyikóból esetleg nem 5000 forintos sörrel a kézben? Nade, azokat meg végképp nem értettem, akik egy dombról figyelik a versenyt, ahonnan a pálya egészen pontosan 4 méterét lehet belátni, illetve percenként 20 kobak feltűnésének örülni nagyon. Azt kell, hogy mondjam választ kaptam ezekre a kérdésekre, de egyáltalán nem megnyugtatókat. Ezek a megveszekedett őrültek csakis a hang miatt látogatnak ki a futamokra, semmi más nem érdekli őket, mint a nyíííííí, meg hogy a végtagjaikban érezzék a dübörgést. Mert azt nem lehet elvitatni ettől a sporttól (vagy mi), hogy a leghangosabb rendszeresen megtörténő jelenség a föld kerekén. Én 6 percnél nem bírtam tovább, egyrészről fizikailag fájt, másrészt a dombon ordító társaság se nagyon felemelő. Ez a hét a tahóság egyében telt a részemről. Ugye kezdve az imént felvázolt F1re kilátogatással, ez szerdára a La Tomatina nevű rendezvénybe torkollott. Ez az amiről a fókusz-aktív minden évben beszámol. Egy kis, Valencia melletti faluba 40ezer paraszt ellátogat, hogy másfél órán keresztül 150 tonna paradicsommal dobálják meg egymást, na ebben sikerült részt vennem és nem mondom, hogy nem élveztem egy percét se, de annyi biztos, nem mennék vissza 5-10 éven belül, illetve paradicsomot soha a kurva életben nem veszek majd magamhoz. A tömeg leírhatatlan volt, a 10ezres település központjába sűrűsödött, mondjuk összesen 10 utcába. Néha egészen ijesztő is volt a dolog, főleg mikor védekezésre képtelenül egy gumipapucs és vele együtt 1 deci savas lé csapódott az arcomba. A harc vége felé az utcákon 20 centi magasságban állt a juice, ami förtelmes szagokat eregetett magából. Nagyon sajnáltam azokat a japán lányokat, akik ezt a 90 percet kezüket a fejük elé helyezve a fal felé fordulva állták végig. Nem volt teljesen világos, miért jöttek el, de egy rossz szót se szóltak, büszkén állták ahogy a hátukba csapódnak a különféle meglepetések. Ez jutott utolsó Valenciai hetemre, hogy ilyen nagy élményekkel hagyjam el a várost. Holnap, vasárnap utazunk Oviedoba, hogy hétfőn megkezdjük szülészet-nőgyógyászat gyakorlatunkat. Azt majd meglátom lesz e mit mondani arról eeeeeeeeee
Előző hétvégén a város német-osztrák-madirdispanyol tömegek szállták meg, ugyanis első ízben itt járt az F1, és ez nagyon lázba hozta az embereket. Engem csak abból a szempontból, hogy esetleg egy 3-4 napos alkalmi munka befigyelhet az esemény kapcsán, de végül nem lett belőle semmi. Én azt sose értettem mi jó van abban, hogy emberek forint tízezreket költenek belépőkre, hogy aztán 2 órán keresztül a versenypálya egy rövid szakaszát bambulják, mert ha a a fejükre állnak és pörögve hánynak, akkor se történik más azon a szakaszon körről körre, akkor meg nem jobb otthon, ha egyáltalán megnézni a versenyt a pihe puha ágyikóból esetleg nem 5000 forintos sörrel a kézben? Nade, azokat meg végképp nem értettem, akik egy dombról figyelik a versenyt, ahonnan a pálya egészen pontosan 4 méterét lehet belátni, illetve percenként 20 kobak feltűnésének örülni nagyon. Azt kell, hogy mondjam választ kaptam ezekre a kérdésekre, de egyáltalán nem megnyugtatókat. Ezek a megveszekedett őrültek csakis a hang miatt látogatnak ki a futamokra, semmi más nem érdekli őket, mint a nyíííííí, meg hogy a végtagjaikban érezzék a dübörgést. Mert azt nem lehet elvitatni ettől a sporttól (vagy mi), hogy a leghangosabb rendszeresen megtörténő jelenség a föld kerekén. Én 6 percnél nem bírtam tovább, egyrészről fizikailag fájt, másrészt a dombon ordító társaság se nagyon felemelő. Ez a hét a tahóság egyében telt a részemről. Ugye kezdve az imént felvázolt F1re kilátogatással, ez szerdára a La Tomatina nevű rendezvénybe torkollott. Ez az amiről a fókusz-aktív minden évben beszámol. Egy kis, Valencia melletti faluba 40ezer paraszt ellátogat, hogy másfél órán keresztül 150 tonna paradicsommal dobálják meg egymást, na ebben sikerült részt vennem és nem mondom, hogy nem élveztem egy percét se, de annyi biztos, nem mennék vissza 5-10 éven belül, illetve paradicsomot soha a kurva életben nem veszek majd magamhoz. A tömeg leírhatatlan volt, a 10ezres település központjába sűrűsödött, mondjuk összesen 10 utcába. Néha egészen ijesztő is volt a dolog, főleg mikor védekezésre képtelenül egy gumipapucs és vele együtt 1 deci savas lé csapódott az arcomba. A harc vége felé az utcákon 20 centi magasságban állt a juice, ami förtelmes szagokat eregetett magából. Nagyon sajnáltam azokat a japán lányokat, akik ezt a 90 percet kezüket a fejük elé helyezve a fal felé fordulva állták végig. Nem volt teljesen világos, miért jöttek el, de egy rossz szót se szóltak, büszkén állták ahogy a hátukba csapódnak a különféle meglepetések. Ez jutott utolsó Valenciai hetemre, hogy ilyen nagy élményekkel hagyjam el a várost. Holnap, vasárnap utazunk Oviedoba, hogy hétfőn megkezdjük szülészet-nőgyógyászat gyakorlatunkat. Azt majd meglátom lesz e mit mondani arról eeeeeeeeee
